A Pásztorbot

A botokról általában

A csordás, a juhász a saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-re kell érnie,hosszúságuk általában 1 és 1,5 m között változik.), vastagságát tetszés szerint választja meg. minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.). A pásztorbot a jószágot őrző pásztor legfontosabb terelőeszköze. Több célt is szolgál: őrzés közben a pásztor botjára támaszkodik, meghajítja vele a jószágot, felemelésével irányítja kutyáit, leüti vele a mezei állatot, pásztortáncot jár botjával, de ugyanakkor fegyver is lehet. A pásztorbot tükrözi viselőjének társadalmi helyzetét, foglalkozását, ugyanis a bot nagysága, milyensége jelzi, hogy gulyás, juhász, csikós vagy éppen kondás az illető személy.

A régiek a bot alapanyagát kétféle módon állították elő. A "húzott botot" a kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják. A "vágott bot" elkészítése során az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki - néha előző évi előkészítés után -, s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). Nálunk a csordások, erdőjárók a kiszemelt fát gyökerénél, bunkóval vágják ki. Ebből készül a bunkósbot és a fustély. A csordapásztorok a botnak valót megégetik "hajába" s utána hántják "csurdéra". Régebb a terelési céllal használt botok szíjasságát, tartósságát és erősségét ganéba tevéssel fokozták.

Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi, vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Mivel ez a típus nem a mindennapokban használatos, ezért a parádés botra sokkal gazdagabb díszítés kerül. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). - A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabb, a kondás derekánál kissé görbülő pásztorbotot hordott. A juhász sajátos pásztorbotja a → juhászkampó. A pásztor a botot mindig magánál hordta, ezért viselésmódja jellemző és hagyományos formát öltött. Az ünneplő pásztorbotokat többnyire ünnepi alkalmakkor viselték. Funkciója elsősorban dísz, játék, tánc, szükségből önvédelmi eszköz volt. Azonban amilyen kurta a disznótereléshez megfelelő fadarab, annál hosszabb a juhászbot, mert az nem a jószág megdobálására való, hanem a rászögezett kampót nyújtja a juhok lába után s ha ez a kampó beleakadt a juhok inába, - bizony nem tudnak azok többé egy lépést sem tenni a pásztor akarata ellenére. Hogy a bot milyen fontos ebben a foglalkozásban, azt már egy 1717-ből való csallóközi pásztorszabályzat megírta. S a pásztorcéh tagjaitól egyenesen megkövetelték, hogy: "Egyik kezükben legyen gyertya, a másikban juhászbot".

Régen bezzeg, versengtek is a jó botért a jó pásztorok! Egy botnak alkalmas bokor vagy tölgy igazi álmuk teteje volt, és sokat vitatkoztak afölött, vajjon csakugyan az árva-tölgyfából készülhet-e a legerősebb jószághajtó eszköz. A veres gyűrűfa nem volt alkalmas arra, hogy vele a jószág körül járjanak, mert azt tartották; minden állat elsorvad tőle. A fekete gyűrűfa mellett már sokan kiáltottak, tartósnak és erősnek tartották; de csak akkor, ha három hétig pácolták a lóistállóban a hídlás alatt.

A gulyások csakis a tölgyfa mellett foglaltak állást; a régi századokból minden emlék arra vall, hogy a tölgyfa tartóssága felülmúlhatatlan volt. Az idők folyása és századok múlása kellett ahhoz, hogy megelégedjenek, - mint azt Luby Margit, a kiváló néprajztudós bizonyította, - a galagonyával, a csipkefával. Kísérleteztek az akácfával is; csakhogy azzal mindig baj volt, mert a súlypont változatlan helye, az egyensúly, nem maradt meg mindig; kezdetben nehéz volt, s végül nagyon elkönnyült; s ha egyszer a botban a súlypont változtatja a helyét, már nem áll annyira kézbe és nem lehet pontos irányítással utána dobni a legelésző állatoknak.

Ha egy pásztor kezéből nem úgy futott ki a bot, ahogy szerette volna, már használhatatlannak tartották. Ha a vége ütötte meg a jószágot, attól eltörhetett a lába, szút kaphatott, sőt csonttályog is érhette az állatot. Az összeroncsolt hús vagy a kiütött szem nem vetett valami jó fényt a pásztor tehetségére. Ép ezért a bothajítás művészetét csak az tudta igazi tehetséggel végrehajtani, akinek kezéből lapjával érte a bot a jószágot. Ettől nem tört semmije és a pásztor is kitölthette dühét a rendbontón!

Aki nem mestere valaminek, ördöge az annak, - és éppen ezért kidobták maguk közül azt a próbabojtárt, aki mindenáron dobálni akarta a jósságot a kezébe adott bottal, holott nagyon sok hajítással csúfos véget ért. A legöregebb pásztorok gyakorolták ilyen ügyekben az ellenőrzést az ügyefogyott jelöltek fölött, és bizony nem ismertek kíméletet, ha egyszer az ő éles szemük szerint rossz volt az ifjak kezejárása! Aki közöttük mesterségét ismerte, az bizony már negyven-ötven méterre is el tudta a botját dobni. Szóval a távolságlemérő képessége és jószágőrző hajlama remekül működött: az ilyen emberre már jogosan használták a szerintük legméltóságosabb "pásztor"-megszólítást!

A pásztor, nyári legeltetés közben, kiszemeli a faragásra alkalmas fákat. Ősszel, lombhullás után, levagdossa az alkalmas ágakat, elhasogatja s elrakja száraz helyre, föl a padlásra, vagy a házban a mester-gerenda fölé. A fa csak akkor lesz tökéletesen száraz, ha legalább egy-két évig így pihen a mestergerenda fölött. Legszívesebben faragnak kecskerágító fából, amin a «papsajt» terem. Ez a legszebb színű, finom faragású, szívós, sárga, sima, szinte fényes, kemény fa, amely nem hasad. Egyéb fa csak úgy szép, ha «belakozzák»; a kecskerágítónak azonban, ha ügyesen tisztogatták le, csak egy csöpp lenmagolaj kell s még szebben kisárgul. Ha csak vízzel mossák is le, «megmutatja maga-magát a szép sima színében». A pásztorság igen nagy sajnálattal látja, hogy legkedvesebb fájából egyre kevesebb marad; az erdőkkel a kecskerágító is pusztul. Régente sok olyan vastag kecskerágító is került, mint az ember combja. Ma csak elvétve találkozik ilyen, mert harminc-negyven esztendő is belételik, mire úgy megvastagszik. A kecskerágító csak a tiszta földet, a laphelyet szereti; kövesben nem díszlik. Egyik keszthelyi bognármester beszéli, hogy régente a kecskerágító a szőlővenyigékből rakott gyepük mellett díszlett legszívesebben. Zalában, Somogyban ebből sincs sok, mert az erdész nem ülteti. Csak ott van, ahol magától kél. A gödrök oldalán díszlik. Nem tömött, fehér színű fa, amely nem habos és így a fa szövete nem zavarja a faragott rajzot. Az itteni vélemények szerint botnak legjobb a somfa, mert legszívósabb természetű, legkeményebb fa. Somogyban már a múlt század elején is csak alig akad elvétve egy-egy úrikertben, vagy a szőlők gyepűjében. Badacsony tetején volt valamikor sok. Somfa nem terem mindenütt. Messze vidéken sem található. Ahol van is, ott kocsiszám szedik össze a botkereskedők. Ezért ha a somfaszegény vidék pásztora olyan vidékre rándul, ahol somfa terem, pajtásai meghagyják neki, hogy hozzon ám somfát! Ha a pásztornak kedves komája vagy barátja van olyan helyt, az azzal kedveskedik, hogy néhány somfaágat küld neki. A somfából készült botok akár egy embernyomot (emberöltőt) is eltartanak

Botot készítenek még galagonyatüske-fából, vadalma-, szilva- és szelencefából. Az öregek szerint a botot azért kell ezekből a fákból készíteni, mert a botra kampó illik, amit más fa nem igen ád ki. A szilfa könnyen hasad. Szálkás. Az nem sima fa. Azért nem szereti a pásztor. Ha fúrja, akkor is csak elhasad. A szelíd gyümölcsfa mind törékeny. «Azok más természettel vannak, mint amilyen a pásztor-munkához szükséges.» A piros szilvafából azonban különösen szép ostornyelek készülnek. Ostornyél készül még disznótüsfából, amelynek fekete bogyója van, olyanforma, mint a kökény. A fa héja barna, de belseje szép sárga, mint a viasz. A fát szép simára dörzsölik, simítják, fényesítik üvegpapirossal, üvegcseréppel. Az igazi pásztor simításhoz siklót, sikorlófüvet (zsurló-növényt) használ. Júliusban és augusztusban legjobb a fű éle. A juhászok szorgalmasan szedik a siklót, már csak azért is, mert azzal a körmüket köszörülik le télen, hogy az elletésnél ne legyen dorozmás. A pásztor a siklót összehajtja több rétre s úgy dörzsöli vele a fát. A sikló finomabb az üvegpapírnál, kényesebb nyoma van. A kampót faragás közben befaggyúzzák, mert a nap és a szél meghasítaná. Amikor a bot kész, az egészet ujra faggyúzzák, így azután a szobában, meleg helyt, szép pirosra kiérik. A juhászkampó végébe szeg nem kell, mert ha a birkához találnának vele pöccénteni, megsértenék. Ahol a pásztor nem juthat somfához, ott valami más fa ágára a kampót vasból készíttetik a kovácsnál azért, mert más fáról, pl. a gyertyánról a kampó könnyen leugrik. Megkívánják, hogy a kampó vége fölfelé görbüljön, rajta kígyófej legyen s a tetejére srófot tegyenek fényes sárgarézből, szóval, hogy az ilyen kampóról se hiányozzék a dísz. A kampót rézből is öntik, de az csak olyan divat. Ezt a pásztor nem szereti, mert megfogja a markát. A mi vidékünkön szeretik a madárfejes botokat. Az Ázsiában járt Zichy Jenő gróf is meglátogatta annak idején a Balatoni Múzeumot s az ilyen madaras botokon akadt meg legjobban a figyelme; megjegyezte, hogy mikor a Kaukázusban utaztak, ugyanilyen botokra akadtak ott is.

A pásztoroknak, erdőjáróknak nemcsak a bot használatára volt külön tudományuk, hanem ahhoz is külön hozzáértések, fifikák és fortélyok voltak szükségesek, hogy egy-egy faágat jól használható bottá varázsoljanak át! A levágott tölgyfaághoz tüzet raktak, és amikor a zsarátnok már nagy hőséget teremtett, beletartották a leendő botjelöltet. Lassan húzták végig a parazsak között, egészen a közepéig, majd fordítottak rajta egyet és a másik végét dugták a tűzbe. Ezt annál több raffinériával kellett elvégezniök, mert hiszen a nyers háncs átgőzőlése miatt igen sokszor meggörbült a törzs. Amikor lehúzták róla a felmelegedett háncsot, legjobban örültek, ha egyenesnek maradt az ág, de ha mégis meggörbült - minden átmelegítési tudományuk ellenére is, - akkor is volt még segítség, akkor is kitalálták azt, hogy ha kétágú fa közé szorítják és kiegyengetik, még mindig használható, kiváló pásztorbot válik belőle! A bot egyenessége, görcsössége, hajlékonysága szintén rangbeli különbséget jelezett a pásztorok különböző osztályai között!

A gulyás botja sugáregyenes volt mindig és csak azt a gulyást nézték gulyásnak, aki kényes volt botja egyenességére, s úgy hordta kezében, sudár teste előtt, mint ahogyan a vőfélyek virágos pálcájukat mutogatva vitték a nép előtt, a lakodalom örömének és díszének növelésére.

Ha országos vásáron összeverődött kondás, csordás, juhász, nem is kellett egymás képébe nézniük, pusztán a botról megállapíthatták, kivel állnak szembe. A kondás gircses-görcsös kurta bottal jár. Mire is a malacoknak olyan súlyos és komoly eszköz, mint a gulyának? A juhászé viszont a leghosszabb, neki nem dobálásra kellett ez a tiszteletre méltó eszköz, hanem csak a juhok lábának lefogására, amikor el akart egyet-egyet adni, vagy amikor nyírni akarták a juhot.

A botok erdejében csak akkor tudunk véglegesen tájékozódni, ha tudomásul vesszük még azt is, hogy egy tehénért nem hajlandók elcserélni ezt a furcsa munkaeszközt. Pipát, harangot, pergőt, kutyát, pénzért képesek voltak odaadni, vagy pipát pipával cserélni, de botot nem vettek át mástól semmi pénzért; egyrészt mert féltek, hogy valami átok van benne, másrészt mert nem állott hozzá a kezük az idegen ember súlyérzékéhez szokott állatirányító eszközhöz.

A bottal nemcsak dobálództak, nemcsak hajtották az állatot, hanem amikor a nyáj pihent, erre támaszkodtak. Lehasalniuk dicstelen volt, nem méltó hozzájuk; éppen ezért a jószág mellett csakis botjukra támaszkodva tartózkodhattak. Ettől a becses eszköztől semmi áron nem váltak meg, semmiféle élethelyzetben nem tették le, még a templomba is magukkal vitték. Mert a magyar pásztor még imaközben sem adja ki kezéből a botját!

Így ír erről Kiss Lajos:" A csordásgyerek kedves szerszáma a bunkósbot, a jószág előtt is hathatós, félelmes. Akác-, som- vagy szilfából készül. Hidlás alá, vagy dudvába teszik érni 5-6 napig, amikor pirosabb színű lesz. Ha görbe és nyers a botnak való fa, kemencébe teszik 5-10 percig, honnan kivéve kiegyenesítik. A karikásostor csak durranó hangot ad és könnyebb ütlegelés eszköze. A jó bunkósbot az összes cimborák irígylésreméltó vágyakozása. Van olyan csordásgyerek, aki még azzal a bunkósbottal őrzi a jószágot, amelyikkel az öreg apja őrizte. Mint ereklye száll firól, fira. Mikor átadja az apja, ilyen utasítással adja kézbe: "úgy vigyázz rá, mint a szömödvilágára!" Meg is tartja az apja intését, mert csak akkor teszi le, mikor eszik vagy alszik. De akkor se messze magától, csak közel a sarokba támasztja, hogy szem előtt legyen. De minthogy semmi sem tart örökké a világon, a bunkósbot is eltörik egy nagy ütéstől, vagy mikor utána vágja a bikának és az ráugrik. Mintha éles késsel vágták volna el a csordás kedvét. Sötét gyász üli meg a lelkét, még meg is könnyezi, mert hiszen valahol lehet keríteni másikat, de olyant, mint amilyen ez volt, soha. Minden bokrot, fát megfigyel, nem lát-e rajta alkalmas ágat, vagy vadkörte susnyót, kökény szilvatövet, amelyen természetes bunkó van. Végtére egy fiatal tölgy hajtásán akad meg a szeme. Körülfaragcsikálja bicskával, hogy a bunkó szépen lesikerüljön. Mikor készen van, viszi haza és hetekig bicskázza, simogatja, kerekíti. Mikor készen van, kipróbálja, milyen ütés, dobás esik vele, van-e súlya, ha elhajítja? így aztán némileg visszajön lelke nyugalma. Van másik, tán jobb is réginél."

Vukics Feren: A bot tartósítása (botpárogás) a magyar népi kultúrában című írásából